4.fejezet:A találkozás

Hát, akkor itt az átírt 4.fejezet. Remélem tetszik majd így is. :D

-Most már lejöhettek! - olvastam fel Em üzenetét Angelnek.
- Rendben. Akkor induljunk.
Biccentettem és mentünk is ki a szobámból. Közben beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülünket, így egyből halkra vettük a figurát.
- ...nem tudom, te hogy vagy vele Tom, de kicsit tartok attól, hogy az a két lány le fog minket rohanni. - majrézott egy férfihang, amit egy pillanatra ismerősnek találtam. 
- Bill, ne aggódj már! Mondta az a csaj is, hogy normálisak. - nyugtatta meg egy másik férfihang.
- Tudom. De tisztában vagy vele, mostanában mennyi gondunk volt a rajongókkal? - kérdezte aggodalmasan.
- Igen. De a legjobb az lenne, ha lehiggadnál öcsi.
- Oké. - hallottam egy sóhajt. - Csak azt nem értem, Gordonnak és anyának minek kellett minket is áthozni. Rohadtul kockázatos.
- A fene tudja. Majd lesz valahogy. Majd legközelebb elmagyarázzuk anyának, hogy már nem vagyunk átlagos tinik.
Egymásra néztünk Angellel. A fogaskerekek lázasan elkezdtek kattogni az agyunkban és tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Bill és Tom? Gordon? "Higgadj le öcsi?" Rajongók, meg zene? Mondjuk, pont Németországban vagyunk, így annyira nem lehetetlen, de létezhet ekkora véletlen? Pont velünk? Ahh, mint valami rossz tinidrámában.
- Na, mit gondolsz? - suttogtam Angelhez hajolva.
- Hogy most már mindenképp le kell mennünk.
Innentől kezdve hangos léptekkel indultunk lefelé, hogy tudassuk velük, hagyják abba a magánbeszélgetést. A lépcső aljánál pedig, megpillantottuk a félrevonult vendégeinket. Igazából már a lépcső tetejéről, de az aljánál láttuk őket rendesen.
És senki se hinné el nekem, de pont azok voltak, akikre az imént gondoltunk. Bill és Tom Kaulitz, a Tokio Hotelből.
Majd' leesett az állam a döbbenettől, de igyekeztem viszonylag normális fejet vágni, nehogy valami fogyatékosnak könyveljenek el így az elején. Azt viszont sehogy sem tudtam a helyére rakni, mit keresnek pont nálunk. Feltörő hírességek vagy mik.
Szerencsére a hangos trappolásunkat időben észrevették, hogy abbahagyják a beszélgetést és ránk figyeljenek.
Furcsa volt így személyesen látni őket, pedig pont úgy néztek ki, mint a Tv-ben vagy a videoklippekben. Nem tudom, nevezhetem -e rajongónak magam, hiszen csak pár dalukat ismerem, de azokat szeretem is. Meg van egy poszter is a falamon. Ettől függetlenül nem érzek késztetést, hogy lerohanjam őket vagy hogy sikítozzak, ahogy az egyikük mondta.
Ahogy ránknéztek, ugyanúgy döbbenetet véltem leolvasni az arcukról, mint ami a miénkre ült ki. Talán csak beképzeltem, de úgy éreztem, eltérő az ok kettejüknél.
- Váó! Komolyan ti vagytok azok az ikrek? - szólalt meg először Tom.
- Igen. Miért? - kérdeztünk vissza egyszerre , amitől kínosan felnevettünk. Ennek az ikres cuccnak is pont most kellett történnie. Persze nem rossz dolog, de vannak akik nem tartják normálisnak . Hiába, a sok horrorfilmnek van hatása.
- Tökre máshogy néztek ki. - nevetett lágyan.
- Sokan mondják...-vont vállat mosolyogva Angel.
- ...de ti is.- egészítettem ki.
Válasz helyett csak mosolyogtak. Furának kellett volna lennie ezt látni, de olyan természetesnek hatott, mintha csak Angel tette volna.
- Ezt is sokan mondják. - szólalt meg Bill most először. - Amúgy Bill vagyok. Bár ezt lehet, hogy tudjátok. - intézte hozzám valamiért szavait és kezet rázott velem. Megjegyzem, hiába volt barátságos a gesztusa, mégis hűvösséget éreztem belőle.
Bemutatkoztam és próbáltam nagyon nyugodt maradni, de a szívem úgy kalimpált mint egy kismadáré és csak reméltem, semmi külső bizonyíték nincs erre. De amúgy nagyon laza voltam. Vagy nem. Mindegy is.
Természetesen ezután mindenki bemutatkozott a másiknak, legalábbis úgy, hogy tudni lehessen minket hogy hívnak.
Sajnos, ahogy az általában ilyenkor lenni szokott, beállt az a világhírű kínos csend. Fogalmunk sem volt ,mit mondjunk a másiknak, épp ezért nagyon fellélegeztünk, mikor anyuék odajöttek hozzánk, hogy lassan itt az ideje ebédelni. Sajnálatos módon anyám szereti azt a hatást kelteni, hogy dolgos tiniket nevel, így rögtön előállt az ötletével, miszerint terítsünk és tálaljunk meg mi. Ezt Simone, a fiúk anyja azonban nem hagyta szó nélkül.
- Ugyan Sarah, ez igazán nem szükséges.
- Ne is aggódj miatta. Imádnak udvariasak lenni. - felelte anyám, amitől muszáj volt felhorkantanom. Anya emiatt egy szúrós tekintettel figyelmeztetett, hogy viselkedjek, így normális képet vágtam hozzá.
De nem kell aggódni, Em és Angel is ugyanazt gondolták amit én. Oké, talán csak Emily..
- Akkor legalább hadd segítsenek a fiaim nekik. - ajánlotta fel, amire a fiúk egyből vágtak egy grimaszt.
- Azt nem engedhetem. A vendégeink vagytok.
- Valóban. De ti csak most költöztetek ide. Ennyit igazán megtehetünk. - ragaszkodott.
Anyám felsóhajtott és beleegyezően bólintott.
- Hát jó. - a fiúkhoz fordult.- Akkor Bill, te segíts kérlek behozni az asztalterítőket Ravennek, Tom te pedig segíts a két lánynak.
 Bólintottak, majd Bill és én kimentünk a garázsba, ahova a dobozok lettek rakva. Megjegyezném, nagyon sok doboz hevert ott, így előre láttam, mennyire elleszünk egy darabig a feliratok nézegetésével. Ki hitte volna, hogy ennyi cuccunk van?
Egy nagy sóhaj kíséretében nekiláttunk a feladatunknak. Először nem is szóltunk egymáshoz, csak a dobozra koncentráltunk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam mellette, mert úgy láttam rajta, már nagyon elakar szabadulni innen.
Épp ezért nagyon elámultam, mikor mégis hozzam szólt:
- És miért költöztetek ide? Elég unalmas egy kisváros ez.
Nagy vonalakban elmondtam neki a mostani és az előbbi költözések okát. Igyekeztem nagyon rövidre fogni, de több évet mégsem lehet 3 szóval kifejezni.
- Hogy bírtad? Úgy értem, biztos voltak ott barátaid. - mondta, de egy pillanatra se nézett rám. Mintha nem is igazán érdekelné a válaszom, csak mondana rá valamit. Ettől függetlenül válaszoltam. Miért is ne? Úgyse fogja megjegyezni.
- Hát, egész jól. Nem volt sok barátom egyik helyen sem és nem is akartam senkihez sem közel kerülni.
- Miért?
- Biztos tudod milyen, ha elárulnak. Utána nem volt kedvem az emberekhez.
Ekkor már rám nézett. Először láttam érdeklődést a szemében, de láttam ott mást is. Fürkészett. De nem tudtam hova rakni, miért.
- Nem mondod? Én ki nem állhatom, ha valaki hazudik, vagy megjátssza magát. Főleg ha ezzel akar bevágódni. - nevetett gúnyosan.
Elsőre fel sem fogtam mit mondott, de mire válaszolni tudtam volna, a fölöttem tornyosuló kartontorony egyik doboza megmozdult és már lehetett látni, hogy el is fog dőlni. Pontosabban rám. Egy pillanat is elég volt, hogy erre rájöjjek és felkészültem a becsapódásra, így a szememet is lehunytam. A dobozok nagy robajjal burultak el, de mire kinyitottam a szemem, már Bill karjaiban pihentem.
Ahogy a kupacra néztem, fényedényeket pillantottam meg és irtó mázlisnak gondoltam magam. Uhh. Biztos egy darabig zöld és kék lett volna az új színem.
Aztán eszembe jutott hol vagyok és Bill szemébe néztem. Valami ismerőset fedeztem fel benne, mintha láttam volna már valahol azt a mogyoróbarna szempárt. Aztán fogalmam sincs miért, talán mert régóta nem voltam fiú közelében, vagy mert Bill Kaulitz volt az, de éreztem, ahogy vörösre vált a fejem és a szívem is szaporábban kezd el verni. Sajnos, ezt ő is észrevette.
- Azta de vörös az arcod.- segített fel. - Úristen, Bill Kaulitztól mindössze 2 cm választott el! - ironizált vékony hangon, miközben kezeivel hadonászott, mint valami fellelkesült csitri.
Kikerekedtek a szemeim és a sokktól semmit sem tudtam mondani. Mi a..??
- Hogy mi?? - hebegtem végül.
- Áhh nézd, megvannak a terítékek! Pont az alatt volt, ami rád esett. - nevetett, totál figyelmen kívül hagyva, hogy az imént szólt be nekem.
Később sikerült magamhoz térnem, majd bementem Bill után a házba és mikor átugrottam azt a részt is anyámmal, hogy 'mi tartott eddig' - amiért amúgy korántsem volt ideges - , elkezdtünk megteríteni.
A többiek pedig - Emily, Angel és Tom- az ételt hozták be a konyhából az étkezőbe.
Látszott, hogy amíg én Billel voltam, hármójukkal szintén történt valami. De úgy tűnt, nekik sokkal kellemesebben telt az idejük, nem úgy, mint nekem. Hát, ilyen az én szerencsém.
Viszont azt észrevettem, hogy Angel máshogy viselkedik, mint szokott. Nem nagyon szólt senkihez és fura, de ha Tom a közelébe került, ő próbált minél távolabb menni tőle. Biztos ideges, mert akkor csinálja ezt. Ha elmennek, mindenképpen rákérdezek erre.
Ha jól következtetek, akkor Tom hiába egy sztár, de akkor sem fogom hagyni, hogy a testvéremmel csináljon valamit.
Majd evés közben feltűnt más is. Utólag azt kívánom, bár soha ne jöttem volna ki a szobámból.
Épp végeztünk a főétellel és a desszert következett. Anya Albert kekszet készített, aminek igazán örültem, ugyanis ez az egyik kedvencem.
Persze ezzel nincs is semmi baj, ahogy elnéztem, mindenki megvolt vele elégedve, csak anya a sütemény mellé gyümölcsöket is rakott, amiket tegnap vett. Köztük szerepelt a cseresznye is. Az az átkozott cseresznye.
Szép nyugodtan ettem a kis süteményemet, mikor rám tört az az érzés, hogy valaki figyel. Keresnem sem kellett, egyből kiderült, hogy Bill az.
Azok alapján, amiket eddig tett, igazán nem értettem, miért néz. Elég határozottan közölte velem, hogy tekint rám. Amit persze megint nem értek, hiszen őszinte és viszonylag normális voltam vele. Irtó nagy előítéletei lehetnek ennek a srácnak, csak nem tudom milyen alapon.
Aztán kizökkentett valami az elmélkedésből. Nem is valami, hanem valaki. Ismét Bill.
Hirtelen egy cseresznyét vett a szájába és ahelyett, hogy megette volna, mint bárki más, elkezdett játszani vele a nyelvével. Forgatta és olyan jól csinálta, hogy baromi érzékien festett tőle.
Tudta jól, hogy mit csinál, én pedig tudtam, hogy engem akar szivatni ezzel. Furcsa módon, a többiek mindebből semmit se vettek észre. 
Pechemre annyira belemerültem a produkciója bámulásába, hogy meg se hallottam Charliet, ahogy a nevemen szólít.
-..Raven! - szólt Charlie hangosabban, amitől ijedten kaptam fel a fejem és még a villa is kiesett a kezemből. Minden tekintet rám szegeződött.
-T-tessék? - kérdeztem vörösödő fejjel.
- Jól érzed magad? Olyan piros az arcod. - aggodalmaskodott. - Nincs lázad?
- Nem, nem. Nincs semmi. Csak egy kicsit melegem van. Nektek nem? - legyezgettem magam és úgy tettem, mint aki nem érti, mi bajuk van.
És ha mindez nem lett bőven elég, láttam, hogy Bill elkezdett kuncogni az orra alatt. Az a szemét!
Olyan kínosan éreztem magam, hogy azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék egy időre. Mondjuk az örökre jól hangzik.

***

Ebéd után a felnőttek a nappaliba mentek beszélgetni, de előtte meghagyták, hogy mosogassunk el és tegyük rendbe az asztalt. Nem mondom, hogy kimagasló lelkesedéssel fogadtuk, de két csapatra oszlottunk és nekiláttunk.
És itt lesz csak érdekes. Na vajon kivel maradtam párban? Persze, hogy Billel. Mintha összeesküdtek volna ellenem a többiek. Más esetben tetszene, hogyha egy sztárral lennék egybezárva, hiszen mindegy mennyire nem akarom felfújni, mégis egy picurit nagy dolog, de jelen esetben azt se bánnám, ha életem végégig házimunkát kéne csinálnom. Csak ne Bill Kaulitzzal kelljen.
Idiótát csinált belőlem, nem is egyszer, ráadásul úgy, hogy nem is merjük egymást. Most komolyan: mi baja van velem?!
Próbáltam fékezni az indulataimat és már kezdtem megörülni, hogy az asztal leszedése közben nem is szól hozzám. Természetesen, amilyen peches vagyok ezen a napon, máshogy alakult.
- És szereted a cseresznyét? - vigyorgott, nekem pedig vissza kellett fojtanom az egyből kikívánkozó véleményemet.
Így hát vettem egy nagy levegőt és hosszasan kifújtam, csakhogy illedelmesebben tudjak válaszolni.
- Nem, Bill. Utálom a cseresznyét. De örülök, hogy megkérdezted. - feleltem lassan, és még mosolyt is erőltettem az arcomra, amit inkább éreztem vicsornak.
- Csak nem vagy mérges? - biggyesztette le az ajkát, mint egy szomorú kölyökkutya. Ha annyira naiv lennék, biztos bedőltem volna ennek, de most csak még idegesebb lettem tőle.
Betoltam a széket, ami még a kezem ügyében volt és elkezdtem átszelni a köztünk lévő távolságot kettőnk közt.
- Áhh, dehogy. Miért is lennék az? Hisz olyan kedves vagy velem. - mosolyogtam még mindig, de most már szemtől szembe álltam vele.
Láttam rajta, milyen jól mulat az idegességemen. Ettől csak még inkább kedvem lett volna felpofozni.
- Na látod. Igazán kiváltságos helyzetben vagy Bill Kaulitzcal a Tokio Hotelből. - mosolygott vissza pimaszul.
Nem bírtam tovább. Elértem a tűrőképességem határát. Most volt elég.
- Mond, mégis mi a fenét ártottam én neked? Nagyon utálatos vagy és egyáltalán nem értem, hogy miért! - fakadtam ki, csípőre tett kézzel.
Vártam, hogy megszólaljon. De nem válaszolt, csak nézett egy darabig. Aztán... aztán kitört belőle a röhögés. De komolyan. Kinevetett. Sőt, annyira nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. 
- Neh..haragudhj, deh...olyan vicces hogy ilyen pici vahgy és így állsz, azzal a fej-jhel.
Pár pillanatig csak pislogtam rá, és komolyan nem akartam elhinni, hogy még ezek után is viccet próbál űzni belőlem. A haragom csak még nagyobb lángra lobbant.
- Fhuu te! - akadtam ki és már sarkon is fordultam, hogy otthagyjam, de a karomnál fogva visszahúzott maga elé.
Ekkor már nem nevetett, csak bámult. De most más volt. Aztán a kezével óvatosan kisimított egy tincset az arcomból, majd lejjebb vándorolt, megérintette a nyakam, amitől apró borzongás futott végig a testemen.

De egy pillanatra se tekintett másfelé, csak a szemembe nézett. Ismét rám tört a deja vu érzése, mintha...mintha láttam volna valahol. Azonban mire eljutottam volna a gondolkodásig, ő közelebb kezdett hajolni hozzám.
Nem tudom miért, de a pillanat teljesen magával ragadott és már felkészültem arra, ami jönni fog.
De csak újra szórakozott velem. 
- Ez volt az álmod mi? - nevetett fel gúnyosan és azzal a "komolyan elhitted, hogy megcsókollak" nézéssel pislogott rám.
Mégis mit hittem? Hogy lehettem ekkora idióta?
Tudtam, hogy ég az arcom és éreztem, ahogy az egész testem elönti a szégyen és a harag. Éreztem, hogy valami meleg végigfolyik az arcomon és hogy már nem is fogom tudni abbahagyni.
Még láttam, hogy ijedten tágra nyílnak a pupillái és már mondani is akar valamit.
De nem érdekelt. Sem a mondandója, sem az, hogy sírni lát.
Csak megfordultam és egész egyszerűen ott hagytam. Ezúttal nem tartott vissza, 
Elegem volt. Csak a szobámban akartam lenni és elfelejteni ezt a napot. Tessék, ismét nevetség tárgya lettél Raven. Gratulálok. Úgy, mint régen.

Nem mintha csókolózni akartam volna vele. Olyan ösztönösen hagytam magam, pedig ha analizálnom kéne magam, akkor én sosem voltam az a fajta lány, aki csak úgy egy ismeretlennel ilyen intim dolgokat csinál. De tény és való nagyon naiv vagyok ebből a szempontból még mindig. Pedig amekkorát koppantam régen Miatta, azt hihetné az ember, hogy tanultam a hibámból és soha többé nem történik majd ilyen. Ráadásul még sírni is látott. Argh, csak ne lássam többet. 
Ahogy sikerült felérnem, csak becsaptam magam mögött az ajtót és ráborultam az ágyamra. Nem akartam semmit se csinálni, csak megnyugodni és elfelejteni, hogy egy szeméttel találkoztam.
Szerencsére ezek után alig történt valami, főleg, hogy én végig a szobámban maradtam. Végül eljutottunk ahhoz a részhez is, hogy a vendégeink távozzanak.
Mivel anyám nem egy taplónak nevelt, lementem és udvariasan elköszöntem tőlük.
Bill ez idő alatt egyszer sem nézett rám, de nem tudott érdekelni.
Úgy láttam, Angelnél sem valami rózsás a helyzet, és alig várta, hogy Tom végre elmenjen.
Emilynek viszont semmi gondja nem akadt vidáman köszönt el mindenkitől, ráadásul Tomtól úgy vált el, mintha egy ideje már haverok lennének.
Mindenki megbolondult a mai nap, vagy mi történt?